A Burger House tündöklése és bukása, továbbá a jelene. A teljes történet

Egyszer már találkoztam élőben a Burger House tulajdonosával és ezért is követtem figyelemmel most az őszinte posztját arról, hogy csúszott ki a keze közül a hazai piac egyik legnagyobb burgerhálózata. Nagyon jó lenyomata egy vendéglátóhely üzemeltetésének kockázatára, az új piaci szereplő megjelenésének hatására, személyi problémákra. És tudod mi látszik még? Hogy bátran lehet beszélni a bukásról, ettől a márkád nem csorbul, sőt ettől nem lesz vége. Láthatod ezt majd az alapító írására mennyi biztató komment és lájk érkezett.

Bukásról írni? Teheted fel a kérdést magadban. Igen, kell! Mert ebből tanulunk a legtöbbet, más tapasztalata, kudarca is segíthet minket abba, hogy mi mire figyeljünk, és lehet csak egy mondat is, de segít, hogy később időben észbe kapjunk, vagy lássuk, hogyan ne csináljuk.

A Burger House sztori

A 2011-ben indult burgerező átment mindenen. Egyről a kettőre növekedett, tőkehiánnyal küzdött, majd ennek áthidalására jött franchiseosítás gondolata. Ami jó is volt, meg nem is. Az alapító leírta a bukásának a sztoriját 3 részes Facebook posztban. Ebből kiderül, hogy nehéz volt együtt dolgozni a franchise partnerekkel, a munkatársak között szintén voltak érdekes ügyek, igaz ezek nem csak magyar sajátosságok, ahogy ő azt gondolja. Hiába a jó termék, a jó kiszolgálás, ha a háttérben minden ellened megy. Ezt láttam én is kívülről a Burger House-nál. A burgereik isteniek voltak, az óriási 1 kg-os kifejezetten érdekes koncepció.

Beismerni a bukást nagy szó, marketingben ezt felhasználni pedig egyenesen zseniális ötlet! Márkaépítésből ötös! 

A Burger House bukásának első két posztját ide bemásolom, hogy ne kelljen kattintanod, de a 3.-at már az ő Facebookjukon olvasd el (az alábbi szövegrészt a tulajdonos, alapító írta):

1. rész: Tündöklés

„Régóta tartozom ezzel az írással.”

Reméljük, veletek együtt megalkothatjuk a burger sikerstoryt, megvalósíthatjuk álmainkat és honunk egyik vezető burgerezője lehetünk, bár tudjuk, ahhoz még sok-sok munka és tanulás áll előttünk!”
Így fejeztem be 5 évvel ezelőtt a storyt, azóta sok jó és rossz dolog történt velünk. Ekkor már 6 étteremből álló hálózat voltunk, lehet, hogy sokan ezt sejtették, de túl nagyra nőttünk, nem volt a szükséges tőke, üzleti kapcsolat ahhoz, hogy tényleg igazi esélyünk legyen a sikerre.
Ennek ellenére évekig mi voltunk a legnagyobb hazai burgerező lánc. Mi kellett hozzá? Embertelen mennyiségű munka, általánossá vált, hogy az év 365 napjából kb 350et dolgoztam. Naponta 2-3 üzletben voltam, próbáltam egyben tartani az elszabadulni kívánó farkasfalkát 🙂
Szóval mi voltunk a legnagyobbak, naponta több százan, sőt ezren ettek nálunk, és 2014-től kezdve végre kezdtek jönni a szakmai sikerek is.
Első komoly díjunkat a Mitettemma.hu csapatától kaptuk 2014-ben, náluk a mi burgerünk lett a No.1, majd 2015-ben a hazai Hamburgerdays rendezvényen hoztuk el a 2. helyet. Aztán jött Prága, ahol talán életem egyik legboldogabb estéjét élhettem át egy olyan társasággal, akikre a mai napig büszke vagyok. Hülye magyarok, egész éjjel ünnepeltek, mert 36 cseh burgerest megelőzve, megnyertük a cseh burgerfesztivált. Tényleg csodálatos pillanat volt, újra köszönöm a 2 Árpinak, Józsinak, Balázsnak, Heninek és a cseh lányoknak.
Jött 2016, a hazai burgerfesztivál, nagyon szerettem volna megnyerni, megcsináltam a világ első teljesen BBQ burgerét, aminek köszönhetően elhoztam a legjobb hús és a legjobb buci kategóriát és az összesített 2. helyet ( az a fránya zöldség komoly súllyal nyomhatott latban 🙂 ) . Bár nem sikerült nyernem, azért azt gondolom, végérvényesen bebizonyítottam, hogy szakmailag itthon mi vagyunk az egyik legjobbak.
Közben 2014 év végén megnyílt a Burger House Nyugati, az első belvárosi egység. Jól indult, első hónapokban hozta a kellő számokat, de szerencsétlen időszakban született ☹
Talán ekkor volt (2015-16) amikor a BH felért önmaga csúcsára.
A Flyerz streetfood versenyének 3. helye után, 2017 év elején még megkaptuk az utolsó díjunk, Csabikonyhája toplistáján a 3. helyet szereztük meg, de ekkor már a háttérben elkezdett összeomlani a kártyavár.

Több volt benne, kis szerencsével most rólunk szólnak a hírek, de nem jött be. Okok? A következő részben. (Ennek a résznek az eredeti posztját ide kattintva találod).

2. rész: A bukás

Először is kezdem a legfontosabbal. Az alábbiakban tények következnek, nem kesergés. Ha egy üzlet nem úgy megy, ahogy kéne, akkor így vagy úgy, de a főnök a felelős. Ezt a felelősséget én is vállalom, sőt be kell ismernem, voltak komoly pillanatok, amikor rosszul döntöttem vagy rossz emberben bíztam, sőt akár az is elképzelhető, hogy bármennyire szerettem volna jó vezető lenni, mégsem sikerült. De ahogy mondják, a hibák csak erősebbé tettek 🙂
Tehát a felelős én vagyok, ennek ellenére a kép árnyaltabb, akit érdekel, hogy miért is nem tudtam mindig a legjobb döntéseket hozni, elolvashatja:

Míg más csak azt látta, hogy 6 egységből álló hamburgerezőlánc, addig azt sokan nem tudják, hogy én az állami köztisztviselőként félretett pénzemet tettem ebbe bele, ami nem volt túl jelentős összeg, így állandóan a bevételt visszaforgatva újítottam meg az éttermeket. Tehát gyakorlatilag egy állandó 19-re lapot húztam játékot játszottam, amiben benne volt a siker lehetősége, de akik ismernek, tudják, a jelenlegi helyzetet már 2015-ben láttam előre. Egyfolytában próbáltam befektetőt találni, a végén talán már túl kétségbeesetten, ami akár riasztó is lehetett. Vettem lottót is, de azért annak jobban örültem volna, ha a kemény munkámat látva, valaki hisz bennem/bennünk és tőkeövet nyújt ahhoz, hogy végre nemcsak egy toldozott-foldozott burgerezőféle legyünk, ami a főnök maximalizmusa miatt működik, hanem profi láncolat.

Összehasonlításképpen leírom a Zinggel való különbséget. Míg ott befektető is áll a háttérben, addig nekem maximum a céges megtakarításaink voltak pár milliós értékben. Ők akár 80-100 millió Ft befektetésével, profi designer és épitőcsapat kivitelezésében építenek fel egy helyet, addig nekem a legdrágább hely került talán 15 millióba, úgy, hogy saját magam építettem a bútorokat, de még az elszívást is. Természetesen a designer, a marketinges, a HR-es, de még szakmai vezető is én voltam a karbantartón kívül. Hálistennek a gazdasági részt soha nem én kezeltem, akkor még eddig se bírtam volna 🙂 Ugyanerre a Zingnél van egy PR ügynökség, egy komoly irodai csapat, pénz, kapcsolat, ami kell.
Ki csinálta jól? Hát persze, hogy ők. Utólag már jó pár dolgot másképp tennék, de azért így is hajszálon múlt, sikerülhetett volna. Ez a különbség, ha egy maximalista, lelkes amatőr álmodozik, vagy ha egy profi csapat, sok pénzből brandet épít.

Tehát láttam a veszélyt, befektetőt kerestem, de közben egyre inkább kimerültem, nem sok az évi 15 körüli szabadnap 🙂 Közben a stressz is egyre nagyobb lett, így azt találtam ki, teljes franchise rendszerben üzemelünk tovább.
Na ez lett a totális káosz megalapozója. Új vezetők, akiknek átadtuk az éttermeket és azt üzemeltető cégeket, akikkel ahelyett, hogy egymást segítettük volna, sok esetben inkább tipikus magyar storyt játszottunk, szembe jópofi, háttérben meg… Volt aki 2 hónapig bírta, volt aki 6ig és utána bukott el ( én meg kereshettem az új üzemeltető partnert ), de van ahol a partnerkedésnek az lett a vége, hogy két általam, saját kezűleg épített éttermet is más néven üzemeltetnek már, hasonló étlappal, és nem az én beleegyezésemmel…
Akik régen olvastak, tudják. voltak gondjaim a nálunk dolgozó alkalmazottakkal is. Ma már röhögve mesélem a storykat, nagy kedvenceim azok, ahogy például megtudtam, hogy a szakácsom a tőlem lopott darált hússal fizet a dílerének a kábsziért, vagy amikor 4 álruhás rendőr őrizte az egyik éttermet, mert a volt kollégáim ki akartak rabolni 😊 Most már tényleg nevetek az akkori naivitásomon, mert ezekhez hasonlót szinte mindenki ismeretségében találni, de akkoriban ezeket nagyon magamra vettem.
Szóval “happy” volt az életem, csináltam amíg bírtam, de amikor már 3. alkalommal aludtam el úgy, hogy elbúcsúztam a kevés barátomtól ( 38 évesen, fizikailag elég jó állapotban ), mert biztos voltam benne, hogy nekem ennyit engedett a jó isten, megijedtem. Nemcsak azért, mert úristen, mi lesz ha meghalok, hanem mert körbe néztem és azt láttam, hogy hiába vezetek egy láncolatot, lehet hamarosan gazdag leszek, de közben még sincs semmim. Hol a család, a gyermeki kacagás? Minek a pénz, ha nincs kinek a szerető mosolyára ébredni?? Így amikor számomra meglepetésképpen másnap felébredtem, úgy döntöttem elég volt. Eldöntöttem, vége, befejezem, elengedem a havi 2,5 milliós bérleti díjú Nyugatit is, még ha tudtam, ilyen földrajzi adottságú üzletem soha többé nem lehet.

Ez lett 2018, a mélypont, amikor gyakorlatilag a BH tetszhalott állapotba került, az egyedül állva maradt Keszin szakmai vezető hiányában sablonosan végezték a kollégáim a dolgukat, én pedig a sebeimet nyalogatva, távol a burgeresditől próbáltam új életet kezdeni az életembe hirtelen betoppanó Adri <3 oldalán, aki miatt kiszálltam a cégeimből és hosszú idő után végre egy kicsit magamra gondolva, pihenni akartam. De ez már egy másik mese, érkezik az utolsó poszt, a jelen. (ennek a 2. résznek az eredeti posztját itt találod.)

3. Most. Újrakezdés

Hasonló sztorik:

 

Fotó: Burger House /Facebook

2020-as vállalkozási ötletek szeptember 30-tól a Minner hírlevélben!

Iratkozz fel most! A hétfőnként kiküldött Minner hírlevélben az üzleti hírszemle mellett a 2020-as üzleti ötleteket, trendeket is első kézből olvashatod! Feliratkozás